Harry Styles - 3. rész

Sziasztok! Már egy éve lassan, ugye? Sajnálom, de azt hiszem le kellett tennem ezzel az egész írás dologgal egy időre. Már nem élveztem, sokkal inkább púp volt a hátamon, de ennél többet nem szeretnék magyarázkodni. Most végig tervezem vezetni a blogot, de arról nem tudok mondani semmit, milyen gyakran lesznek részek, de lesznek! Szóval, azt hiszem ez olyan, hat-hét részes lesz. Utána jön Selena Gomez.

HARRY STYLES

  Reggel már készen vár a reggeli, s egy új lakó. Vézna kis kölyök, nem lehet több tizenhétnél. A sokkos állapot virít róla, ha tippelnem kéne, egy hetet sem adnék neki, még úgy sem, hogy itt van. Állítólag a korai órákban találtak rá, csak tudnám, mit keresnek olyankor kint. Nem zavar, így kicsit legalább megnyugszom. Több embert is befogadnak, ezzel a tudattal kevésbé tekintek rájuk rossz szemmel. Talán nem tudják megvédeni magukat, ezért toboroznak embereket? Nem kizárt. Valószínűleg én is ezt tenném.

 - Jó reggelt! – biccentve foglalok helyet és kezdek enni. A tervem egyik pontját kipipálhatom, egy Ford kulcsa van az asztalon. Azt hiszem, ezzel fogok tovább állni, bízom benne, nem teszik majd el.

  - Harry, még nem is kérdeztem, hova indultál? – gondolatmenetemet Norman szakítja meg, belegondolva nem is olyan rossz, hogy felhozta a témát, könnyen megeshet, hogy látták Louist, vagy esetleg megszállt itt pár napig.

  - Egy barátomat keresem. – rögtön megkapom, a hagyjak fel vele, úgy sem fog sikerülni és még efféle közhelyes mondatokat. Felőlem összezagyválhatnak nekem bármit, úgy sem fogadom meg a tanácsaikat.

  - Tudom, nem sok az esélye, hogy megtalálom, de véletlenül nem járt itt egy bizonyos Louis Tomlinson? – látom, ahogy a névre megfeszülnek egy pillanatra az izmai, s nem csak neki, hanem az egész családnak. Onnantól feszülten telik el minden egyes perc. Sem én, sem az új fiú nem értjük, de azért a kérdésemre választ is kaptam, méghozzá nemet. Biztosan hazudnak. Az éberségem ugyan fél órára leült, az új gyerek miatt jó előérzeteim támadtak, de most csak még jobban figyelek környezetemre. Óvatosnak kell lennem!

  - Tudom, hogy nagy kérés, de nem jönnél ki velem őrjáratozni? – Norman töri meg a csendet, egy nekem szegezett kérdéssel, ami sokkal inkább kérés. Mézes-mázosan válaszolok igennel, persze kedvesebben és mellé azt is kifejtem, ez a legkevesebb, amit megtehetek értük. Nem vehetik észre a bizonytalanságomat velük szemben. A reggelizést követően, ahogy megígértem kimegyek őrjáratozni a kardommal és a kölcsön kapott puskával. Pisztolyt is kínáltak, de nem hinném, hogy olyan sok rothadó megfordul itt. Jobban körül szeretnék nézni a környéken, útvonalat tervezni. Egyre jobban távolodok el Norman-től, szerencsémre nem követ. Az útjelző táblák mostanra eléggé ütött-kopottak lettek, sőt, van, amelyik hiányzik is, mindössze a tartó fémcsövek vannak a helyükön. Igazán remek, ugyanis a térképem is oda veszett. Tőlem távolabb lövés dördül. Várok kicsit, hátha több is jön, de kizárólag Norman hangját hallom, miszerint minden tiszta. Ekkora barmot! Most a közelünkben lévő rothadók halál biztos erre veszik az irányt. Nem lett volna elég arra az a golyó, ami valljuk be, elég messzire elhallatszódik, de csakhogy pontosítsa, a helyzetünket még kiabál is. Gratulálok! Kicsit előrébb megyek, olyan ötven lépés elteltével már hallom is az ágak reccsenését az útszéli erdőből. Mégis ki gondolta volna, hogy ezek ott rejtőzködnek? Aha, én. Komolyan mondom, egyre jobban idegesít ez a csávó a hozzá nem értésével. Na, nem mintha én profi lennék, azonban nála többet tudok. Nem sokat jöhettek ki, vagy csak tetteti a hülyét, viszont akkor nagyon jól csinálja.

  - Gyere, visszamegyünk, rengetegen jönnek! – láthatólag megfagyott benne a vér, öregem nem hiszem el, hogy így beijedt. Én személy szerint sosem futamodtam meg a harctól, ezentúl sem szeretnék, attól csak legyengülnék. Míg ő sprintel, én gyors tempóban gyalogolok. Jobban meg vagyok edzve, sokat voltam kint, szinte a kezdetektől. Ők pedig feltételezem a kis zugukban húzták meg magukat mindeddig. Ha, úgy nézzük, itt én vagyok, vagyis nekem kellene lennem a főnöknek. Amennyiben mégsem tudok innen elhúzni, átveszem az irányítást és minden másképp lesz! Keményítenünk kell, tapasztalatom szerint ezek csak egyre többen lesznek, az emberek pedig összetörnek. Ők erősödnek, mi gyengülünk. Az ajtóban Norman és a felesége csevegnek, s néha-néha felém pillantanak. Mint amikor mocskos dolgokat beszélnek rólad. Pontosan ez jön le a látottakból. Rólam folyik a beszélgetés, mérget vennék rá.

  - Harry! Remélem nem nagy gond, de lenne még egy kérésem! Nem messze van itt egy bolt, onnan szerezzük az élethez szükséges dolgokat. Eljönnél velem? – lopni hív? Tökély! Így megeshet, hogy magamnak is tudok eltenni egy-két szükséges dolgot az útra. Minden összejátszik, ennél jobbat kívánni sem merek! Sietve osonok be a táskámért, vagyis csak osonnék, Mira a ház úrnőjeként emlegetett nő beáll elém.

  - Hova-hova? – számon kérően teszi csípőjére kezét, lábát kisebb terpeszbe helyezi. Minden nőneműnek ez a heppje? Amúgy meg miért is nem mehetek be? Itt lakok…

  - A táskámért jöttem vissza. – átpillantok a válla felett, ahol a táskám van. Sült hús illata csapja meg az orromat. Legalább a vacsora jó lesz, ha nem tudok meglépi ezektől az elmecsavarodott emberektől. De, komolyan…

- Nem hiszem, hogy kellene az neked. – jajj, istenem, ki nem szarja le, hogy te mit hiszel. Erőszakosan félrelököm a vállánál, s felkapom a táskám, vele együtt a kocsi kulcsot. Remélem senkinek sem fog feltűnni, ha mégis azt hazudom, hogy véletlen fogtam egybe a tatyómmal.

Hamarosan ideje lenne valóban lelépnem, itt rostokolok, ahelyett, hogy Louist keresném. A vacsora után fel is hozom nekik a témát. Különben is tudják, mik a szándékaim. A legszebb mosolyomat villantom Mirának, majd kimegyek az autóhoz. Beszállok Norman mellé, aki azonnal gázt ad.

- Szóval, mit kell majd hoznunk?

- Én intézem a higiéniai dolgokat, te pedig minden ehetőt elteszel. Itt van pár táska, töltsd meg őket. – ez az én napom De, még mennyire az én napom! Több táskát kapok, fel sem fog neki tűnni, hogy az enyémet is megrakom. Majd talán még visszanézek ide, ha eljöttem tőlük.

A fék fülsüketítően csikorog, amikor lelassítunk a boltnál. Óvatosak vagyunk, a legkisebb zajt is igyekszünk elkerülni. Én megyek be először a boltba, ami első ránézésre tiszta, de azért nem engedem le a fegyverem. Ahogy azt mondta, én megyek az élelmiszerekhez. Amit jónak találok, azt a sajátomba teszem. Remélem, nem fogják ezt is elvenni! Akkor kicsapom a balhét.  Rengeteg dolog van ebben a boltban, ahhoz képest, milyen rég is kezdődött ez. Akár tíz zsákot is meglehetne tölteni. Út közben találok egy széfet. Bingó! Belegyömöszölöm a táskámat és még pár cuccot is odahordok. Megpróbálom lezárni, de nem működik. Megfordítom, s az ajtóval a fal felé hozzányomom a falnak.

- Készen vagy? – settenkedik a hátam mögé Norman. Egy másodpercre leáll a szívem is, bízom benne nem látott semmit. Bólintok, s visszamegyünk a kocsihoz.

 A visszaút zökkenő mentesen ment, leszámítva azt a pár rothadó barmot az úton. Náluk nagyobb barom, már csak Norman. Nyuszi volt kiszállni és közelharccal lenyomni őket, ezért áthajtott rajtuk a kocsival, ami persze tönkrement. A motor tele ment húsdarabokkal. Haza kellett gyalogolnunk azzal a sok cuccal.

- Harry! Gyere enni. – kiált Mira. Fasza. Már éppen elaludtam volna. Tulajdon képen nem is vagyok éhes. Az utazásom során összeszűkült a gyomrom, itt meg úgy etetnek, mintha muszáj lenne, mintha annyi volna.

- Köszönöm. – mondom Mirának, mikor elém helyezi a sülthúst.

- Merre van a vézna srác? – kérdezem. Ugyan olyan fejet vágnak, mint amikor Louról kérdeztem őket. Jó, itt valami nagyon nem oké.

- Úgy döntött folytatja az útját. – sóhajt fel a ház úrnője. Bólintok egyet. Beleharapok a húsba, de nem stimmel. Fura az íze, ilyen még sehol sem ettem, pedig megfordultam egy-két helyen, és mindenhol ki kellett próbálni a helyi specialitást. Némelyiktől felfordul a gyomrom.

- Milyen hús ez? – megint az a fej. Baszki… Ezekkel tényleg valami gond van. Félnek tőlem vagy mi?

- Sima csirke. – ez tuti nem csirke, de ráhagyom. Inkább nem eszem meg, lehet azért ilyen az íze, mert már fertőzött. Megköszönöm az ételt, s közlöm, hogy elmegyek sétálni. Felkapom a kardot, és lemegyek a folyóhoz. Fogalmam sincs mi lehet ebben a folyóban, de csak nem fogja semmi leharapni a fütykösöm, ha megfürdök benne. Arrébb megyek a szállásomtól, nehogy meglássanak. Engem ilyen agybeteg emberek ne nézzenek.

Kicsit talán túl messze mentem, de nem bánom, itt van egy kis rész, ahol szép part is van. Leveszem a felsőmet, majd a többi ruhadarab is lekerül rólam. Valami nagyon szúrja a szemem, közvetlen a folyó mellett. Közelebb megyek. A föld kicsit véres, s csontokat is látok. Ahogy tejesen odaérek, észreveszem, ezek olyanok, mint az emberi csontok. Biztos egy rothadóé – nyugatatom magam. Ám, bár hiába. A félelem teljesen elfog, amikor egy fejet is megtalálok. A srác feje. Annak a srácnak a feje, aki nálunk volt. Csak, csont semmi más. Egy ötlet befúrja magát a fejembe, s akármennyire is szeretnék elfelejteni nem tudom. Csak e körül járnak a gondolataim.

De, ez nem lehet, csak beképzelem. Vagy mégsem? Mi van, ha komolyan őt ettük vacsorára? Akkor minden érthető lenne. A reakció, a hús íze. Várjunk! Akkor Lou…

Harry Styles - 2.rész

Sziasztok! Tudom, tegnap kellett volna kitennem a részt, de az igazat megvallva egész héten nem írtam, így vasárnap este össze hoztam a részt. Fogalmam sincs mikor jön a következő, ugyanis én kollégiumba megyek, és tiltja a házirend laptopot és még egyéb elektromos eszközt bevinni, de azért megpróbálom jövő vasárnap kitenni a harmadik részt! :) Nagyon köszönöm a nyolc feliratkozót, öröm nézni, ahogy egyre többet szeretik és olvassák a blogot!! :D A kommentekért is hálás vagyok, csupa pozitív dolgokat írtok <3 A következő részben válik minden izgalmassá, szóval kitartás :P Jó olvasást és szórakozást a részhez!:)

HARRY STYLES

"Soha ne bízz senkiben!"

Az alvást azonnal kiverem a fejemből, most rögtön Louis után kell mennem! Amennyiben jól vezetgetem a napokat a fejemben, ma Péntek van. Nem tudom Lou mivel indult, de az autóját nem találtam itt, gondolom azzal ment. Beletelhet pár napomba, de utolérhetem, főleg, ha lerobbant. Az utóbbit nem kívánom, a kocsi elvesztését követően, könnyű prédává válik, bár mondjuk ki nem az? Józan eszemre hallgatva össze csomagok pár ruhát és kajákat is bedobálok a járműbe. A rothadók fele megunta már az utánam való sóvárgást és másik áldozatot kerítenek. Tökéletes, a sors a kezemre játszik! A leghalkabban osonok ki, az előbb kinyitott kapun és annak ellenére, hogy páran egyből rám vetik magukat, gond nélkül bukfencezek a kardomig. Három suhintással küldöm őket a legmélyebb álomba, majd a lehető leggyorsabban szállok be, autómba. Nincs időm teljesen megtölteni benzinnel a tankot, pedig, minél jobban nélkülözni szeretném a megállásokat. Mindent megadnék azért, hogy működjenek a telefonok, így sokkal egyszerűbb lenne az egész, ám nem vagyok mindenható. Tolatás közben végzek plusz kettő rothadóval, a maradék egyhez visszagurulok és áthajtok a fején. Mennyire királyság lenne egy tank. Padló gázt adva haladok a csendes éjben, csakis a motor búgó hangja hallatszódik a sebesség miatt.

  Talán nem volt jó ötlet mindenféle pihenés nélkül ilyen hosszú útba belekezdeni, de meg akarom találni Louis-t. Az egyetlen szívás az egészben: fogalmam sincs merre mehetett. Férfihoz méltóan a legrövidebb úton haladok, ám nem ismerem a járást autóval Amerikába. Dereng valami, de térkép nélkül biztosan nem fogok eltalálni odáig, a táblákon pedig nincs kiírva semmi az utakon kívül. Louis nyilván bolond, vagy csak a túlélési vágy elvakította. Innen már sehogy sem fogunk eljutni Amerikába. Nemrég ugyan olvastam, hogy autópályát szeretnének Londonból Amerikába, ezzel a csekély húszezer kilométerrel megdönthették volna a rekordot. Repülők nem indulnak, ahogy szállító kompok sem. Felmerül a kérdés: ő vajon rá jött-e már erre? Forrófejű alak az szent, de ennyi idő elteltével muszáj volt megtörténnie a hatalmas megvilágosodásnak. Bárcsak néha használná azt a kevés eszét is, és maradt volna a seggén a lakásában. Borzasztó.  Késő este van, tömény sötétség és ez máris hátrányt jelent. A fényszóró működik ugyan, ám az út széleit nem igazán látom. Bármikor felbukkanhat egy rothadó. Nem lenne kedvező elütni, kitudja, mekkora baleset kerekedne ebből. Sosem vezettem a közlekedési szabályoknak megfelelően, egy kis – vagy nagy - sebességhatár átlépés belefér. Jelen pillanatban is száznegyvennel tépem a szelet, miközben Louis jár a fejemben. Teljesen olyan, mintha egy elbaszott romantikus filmben lennék, csak rothadók nélkül. Érzem, hogy valami nincsen rendben, elég csekély esélyek a kilátásaim. Biztosra veszem Lou nem a határ felé tart. Gondolkozom, bár sosem voltam és nem is vagyok a tervek kieszelője. Több alkalommal vágtam át társaimat a palánkon, viszont sosem egyedül. Mindig segítségemre volt egy valaki, aki e témákban rutinosabban mozog, tehát Louis. A féket a padlóig nyomom, ezt sem gondoltam át. Elhagytam a kijáratot az autópályáról, emiatt vetettem be a drift tervet. A kuplunggal is bajlódtam a művelet közben, hát nem segített.

  Fogalmam sincs mi történt, csak arra emlékszem, így hirtelen, hogy eszméletlenül bevertem a fejem. Az említett testrészemet fogva kelek fel, de szemem még mindig képtelen vagyok kinyitni. Valami nem stimmel. A tárgy, amin feküdtem kényelmes.

- Hál’ Istennek! Norman, gyertek felébredt! – ez egy női hang. Hol a búsban vagyok? Csak álmodtam volna az egészet? Nem, nem. Egészen biztosan megtörtént a világvége bekövetkezte. Hunyorogva várom, míg tisztul valamennyit a látásom, s körülnézek. Kanapén foglalok helyet, ez megmagyarázza a kényelmet. Előttem egy középkorú asszony térdel, tekintete aggodalmas. Valóban voltam akkora barom, hogy felborultam az autóval? Gratulálok Styles, most is hozod a formád! Ahogy elnézem, egy raktár épületben vagyunk, az ablakok le vannak rácsozva, a minőségen látszik, hogy nemrég került oda. Pár jármű áll itt, és szerte-szétdobált csomagok. Egy polc szerűség is van, tele konzervekkel és különféle italokkal. A víz mellett, alkoholt is elég nagymértékben sikerült beszerezniük. Észre sem vettem, de szinte bekerítettek. A nőhöz még ketten csatlakoztak, egy férfi és egy fiú, gondolom, a gyerekük lehet.

  - Hol vagyok? – sejtelmesen mosolyognak rám, ezzel akarják sugallni, hogy biztonságban? Kétlem, olyan hely nem létezik.

   - Miért hoztak ide? – az első kérdésemre nem válaszoltak, remélem, ezt nem hagyják üresen.

 - Felborultál az autóddal, rengetegen vettek körül, gondoltuk segítünk. – persze, csak úgy önzetlenül? Lehetséges előítéletes vagyok, ez igazán elnézhető, sőt természetes. Első számú szabályom: soha ne bízz senkiben! Ez az oka talán, hogy eddig senkihez sem szegődtem utazótársként. Különben is, ha tényleg annyi rothadó volt a közelemben, miért nem hagytak a sorsomra? Nem veszem be, hogy csak úgy kimentettek, mert minden élet számít… Nem baj, egy darabig játszom a jó kisfiút, hátha megtudom, mit akarnak.

  - Ez igazán kedves, hálás köszönetem! – nem sokkal később levest nyomnak a kezembe, s a nekem szánt víz adagot is megkapom. Figyelmesen lesem minden egyes mozdulatukat, szavaikat, hátha megbuknak valamin. Azonban eddig minden rendben van. Elmesélték hogyan keveredtek erre, nem mellesleg ők itt laktak a közelben. Furcsa mód nem ismernek fel, pedig, ha igazat mondanak és valóban Londonban laknak, elég remete életet kellett élniük, ha nem vagyok egy kicsit sem ismerős. Nem egoizmusból, de minden tele van velünk. Túlreagálom, viszont ez már egy furcsa jel. Még kettő, és lelépek. Alaposabban körülnézek, a jobb sarokban pár darab csont hever. Akár mennyire is hajt az éhínység, még nem lennék képes állatokat ölni. Késő délután tértem magamhoz, szóval már a vacsorát fogyasztjuk. Kellemesen elcsevegünk, túl szép ez, hogy igaz legyen.

  - Harry, kérsz egy pohárkával? – lötyögtet meg egy alkoholos üveget Norman. Miért ne? Kijár a lazítás! Egyetértően bólogatok, viszont, mikor látom, nekem egy másik üvegből tölt, elmegy a kedvem. Inkább nem innám meg. Tény, hogy az egyik alján kevés volt, de azt a maradékot miért nem öntötte bele?

  - Egészség! – összekoccintjuk poharainkat, s míg ő egyből lehúzza, én csak egy aprót kortyolok bele. Ha, minden igaz Jacket töltött az üvegbe, viszont ez jobban üt. Alig iszom meg a felét, álmosabb leszek tőle, így a maradékot meghagyom és elvonulok aludni. Résen kell lennem! Holnap meglépek, csak előtte felmérem a terepet. Meg kell tudnom, hogyan kell kinyitni a kaput, és melyik autót tudom a legkönnyebben elvinni. A kanapé mellett helyezkednek el a tárgyaim, amik az autóban voltak. Ellenőrzöm minden meg van-e. Pár konzerven kívül nem hiányzik semmi, azokat majd visszaveszem este, mikor senki sem figyel, vagy mikor meglépek. 

U.i.: Új közvélemény kutatás van, szavazzatok a nektek legszimpatikusabbra!:)

Csatlakozzatok a Facebook-os csoportba.

Harry Styles - 1. rész

Sziasztok! Elképesztő, hogy még csak a prológust tettem ki, hat feliratkozó van! Nagyon köszönöm! <3 A visszajelzések is pozitívak, rettenetesen örülök, hogy tetszik nektek az ötlet! :) Bízom benne, hogy az első rész is tetszeni fog és velem tartotok a későbbiekben is. Jó olvasást!

HARRY STYLES

„A kincsvadászat első szabálya: minden meglesz, ami nincs elrejtve”

  Immáron harmadik napja bolyongok magányosan London hatalmas utcáin. A képzeletemet felülmúló történéseket, még most sem dolgozta fel az agyam, talán nem is fogom soha. Éppen, a forgatáson voltam, a többiekkel együtt, amikor egy olyan lény ránk támadott. Szétoszlottunk, s az óta nem hozott össze semelyikükkel sem a sors. Házakban bujkálok, ki szeretnék jutni Londonból. Nem tudom, hol milyen vészes a helyzet, viszont itt életben maradni képtelenség. Én, csak rothadóknak nevezem őket. Több embert figyeltem már meg, a fejüket, pontosabban az agyukat kell szétlőni, vagy esetleg ütni. Bátorságom bezzeg nem volt odamenni hozzájuk, túlságosan is féltem azt a kevéske értéket, mely nálam van. Hiába próbálkoztam, bárhol is néztem az összes fegyvert elkapkodták. Csupán egy kardot cipelek magammal, több mint a semmi. Élelmiszerboltok szerencsére teli vannak, már amelyekre még nem akadtak rá. Hatalmas táskával a hátamon járom az utam, hátha egy ismerőssel találkozok szembe.

  A családom helyzetével kapcsolatban az égvilágon semmit sem tudok. Utoljára ebben a városban tartózkodtak, ám a történtek hatására bárhol lehetnek. Az utat kocsik torlaszolják el, többnyire itt is talál az ember valamicskét, ha keres. Gyógyszer, ágynemű, ruhadarabok és pár nagyobb kiszerelésű víz, olyan dolgok, amelyeket kézben, menekülés közben nem vihet magával az ember. Rengeteg hullát láttam már, normális esetben megrettentene, jelen helyzetben, viszont figyelmen kívül tudom hagyni. Félelmetes. Csak tudnám mi történt… Én, naiv még mindig hiszek abban, hogy valakik, valahol a megoldáson gondolkodnak. Pedig, egy hete, hogy ez megesett. Újfent egy kígyózó autósorhoz érek, a hozzám leg közelebb eső jármű tetejére felállok. Látcsövemmel a távolba nézek, szerencsémre egy rothadót sem látok. Végre, lesz egy kis időm kocsit keresni. Valamelyiknek működnie kell. A nyolcadikban kulcsot is találok, mázlimat az is fokozza, hogy egy hatalmas terepjárót sikerült magamnak kifognom. A csomagtere tágas, minden, amit összegyűjtöttem a keresgélésem során elfér, plusz ugye az anyós ülés és a hátsó helyek is szabadok. Ez az én napom! A rengeteg liter ásványvizet és az instant, konzerves ételeket berakodom az autóba, a csomagtérbe, az összehordott benzint teszem, amit kannákba, üres flakonokba öntöttem. Beletelelt pár órámba annyi szent. Vagyis, bizonytalanul szent. Nincs semmim, amivel az időt mérni tudnám, teljes mértékben elvesztettem az idő érzékem. Csakis a napra tudok támaszkodni, s mivel a fényes korong az ég közepét szeli át, dél körül járhatunk. Ha, belegondolok milyen unalmas egyedül… Minden kedvem elszáll az élettől.    

  Legszívesebben itt maradnék, azonban szeretnék egy helyet, ahol biztonságban érzem magam. Kerítéssel, a legjobb az lenne, ha falakkal tudnám körbekeríteni a saját kis birodalmam. Miért is ne? Valamit tennem kell, mi akadályoz egy veszélytelen, erős építmény megalkotásában? Már teljesen bele élem magam, amikor megüt a felismerés, mi az az egy tényező, ami megakadályoz a tervemben: nincs építőanyagom! Lemondva adok gyújtást az autónak, ami csodák csodájára, gond nélkül indul el. Túl szép ez, hogy igaz legyen. Rákényszerülök, hogy a közelben keressek magamnak egy szállást, mielőtt váratlanul baja esne a járműnek. Lassan haladok, ezen a környéken nehéz lesz lakóhelyet találnom, eddig az összesnél legyeskedtek a rothadók. Mi lenne tökéletes menedékhely? A saját házamnak nagy beton kerítése volt, és masszív falai, azt viszont elfoglalta pár bunkó, s fegyvert fogva rám tessékeltek ki. Erre felé van Louis lakása, talán próbálkozhatnék. Az ő hajléka is hasonló kaliberű, mint az enyém. Körülbelül háromtömbnyire lehet, erről az oldalról soha nem közelítettem meg a házát. Hozzám a másik irányban közelebb van.

  Hátra nézve látom, ahogy ezek a mocskok követnek. Gyorsítok, így egy-kettőre elérek Lou házához. Amennyiben a szerencsém még mostanra is kitart, ő is a bent lesz. Jól esne látni egy élő embert, és persze a legjobb barátod. Leparkolok, megpróbálom kinyitni a vaskaput, hogy be tudjak állni az autóval, de zárva van. Louis soha semmit sem bízott a véletlenre, a kapu udvarra néző felén lóg egy méretes lakat. Köszi, Lou. Nem maradt más, átmászok a kisajtón. Illedelmesen kopogok a bejárati ajtón, reménykedek benne, amennyiben valaki van bent, a telep birtokosa lesz az. Sajnos válasz nem érkezik, bekiabálni meg nem lenne előnyös, ezek az élősködők a hangra jönnek. Meglepődve lököm be az ajtót, nem létezik, hogy ez nyitva van, amikor minden máson csüng egy óriási lakat. Minden bizonnyal járt már itt valaki. Alaposan körbe nézek, minden a helyén van, csak a por csúnyít a kinézeten. Ez a srác tényleg akkora barom, hogy tárva-nyitva hagyta az ajtót? A konyhából semmi sem hiányzik az ételeket illetve. A szekrényét is átkutatom, pár ruhadarabon kívül minden meg van. Nem is sikerült ide eljutnia? Könnyeim marni kezdik a szemeimet, eddig időm sem volt elrendezni a gondolataimat, felmerülő kérdések sem fogalmazódtak meg a fejemben. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy a szeretteimen gondolkozzak. Mi lehet velük, hol vannak? Csak mentem előre. Férfihoz nem méltó sírás tör rám. Percekig itatom ez egereket, mikor sikerül összeszednem magam ismét a konyhába megyek. Hál’ istennek, ezen a helyen, ha csak kis ideig is biztonságban leszek. Először kis kell valami, amivel el tudom távolítani a lakatot. Flexel lenne a legkönnyebb, azt legalább már fogtam a kezemben. Akárhogy is, mindenek előtt, találnom kell egy másik lakatot, kulcsokkal együtt, ugyanis vissza kell majd zárnom a kaput, a rothadók ellen.

 

Nagy árat fizettem a lopott holmik, na meg persze az autóm behozataláért, de büszkén kijelenthetem, hogy megérte! Teljesen lefáradtam, másra sem vágyom csak egy pihentető alvásra. Itt végre kipihenhetem magamat, sokkal nyugodtabban hajtom álomra a fejem, mint odakinn egy idegen helyen. A kardom igaz odaveszett, amikor lecsendesednek és szétoszlanak a kint lévők, visszaszerzem. Hulla vagyok, rothadókat meghazudtoló módon vánszorgok át a fürdőbe. A piszkos ruháimat a padlóra ejtem, s beállok a zuhanyzóba. Reménykedve nyitom meg a meleg vizet, mire a forró folyadék elönt. Hamar elzárom, nem szeretnék pocsékolni egy cseppet sem belőle. Talán holnap megengedem magamnak ezt a luxust. Akkor tartok egy lazítós napot! Egyelőre, a hideg víz is megteszi, felüdítő, hogy ennyi idő után egyáltalán fürödhetek. Derekamon egy törölközővel hagyom el a szobát és törlöm szárazra hajam. Már így is hosszú, mi lesz később? Meg kellett volna fogadnom a többiek tanácsát és levágatni, bár ki gondolta volna, hogy ez lesz? Legfeljebb levágom magamnak. A hálóban kikeresek egy pizsamának való melegítőt és egy pólót. A nadrág a bokámig sem ér le, a felső szabályosan feszül, ám ez legyen a legnagyobb gondom. Az ágyra vetem magam, s közben megüti a szemem egy levél. Rögtön érte nyúlok és falni kezdem a sorokat.

„Nem tudom valaha látni fogja-e ezt valaki, de azért leírom.

Utolsó esélyként Amerikába indultam, talán kedden. Nem vagyok benne biztos.

Ha, ismersz, tudod, hol van ott a lakásom, ahol tuti biztonságban leszek. Szóval oda megyek.

Ha, valahol keresik a gyógymódot az Amerika! Gyere utánam, ha van kedved!

Louis”

Görcsösen szorongatom a papírt, miért nem vitt magával semmit? Miért nem keresett? Ezek felesleges kérdések. Louis okos, éppen ezért nem írt címet. Ez az egy darab füzetlap, többet jelent, mint eddig bármi a világon. Tudta, hogy valaki megfogja találni, olyan ez, mint egy kincs!

Kommentbe írjatok neveket, kiknek a szemszögére lennétek kíváncsiak! Azokat fogom betenni a következő közvélemény-kutatásba! :)

Csatlakozzatok a facebook-os csoportba.

Prológus

Sziasztok! Meghoztam a prológust, remélem sokan kedvet kaptok ehhez a történethez, ami merőben eltért az eddigi blogjaimtól! A modul sávban máris kezdetét veszi a szavazás, ahol a legtöbb szavazatot elnyert név, lesz az első szemszög! Ha, még nem olvastad a fülszöveget, mindenképp olvasd el! Jó szórakozást és olvasást! :)

Ismeretlen szemszög

Fogalmam sincs, hogy történt, egyszerre, akárcsak egy varázsütésre elleptek mindent! Családok, falvak, városok estek el. Az apokalipszis óta csupán három hónap telhetett el, ám a világ összeomlott, a vírus kegyetlen nyomására. Több emberrel… Nem illetném őket ezzel a szóval. Több túlélővel is találkoztam bóklászásom során, mindegyikük ugyan azt akarta. Elvenni azt, ami az enyém. Ételt, italt, szállást, fegyvereket. Tisztelet, annak a félmaroknyi túlélőnek, mely nem így cselekedett, s biztonságot kínáltak, azt, hogy bevesznek a táborukba. Már nem emberek vagyunk. Nincsenek szabályok, a saját bőrét menti mindenki, esetleg még a családjukét. Rengeteg helyen megfordultam, mindenhonnan ugyan azt hallani: nincs segítség, mind fertőzöttek vagyunk, ez csak annyit tesz, amint valaki meghal, átváltozik. Az élőholtak ellepték a földet, s ezzel az emberiség képtelen felvenni a harcot. Sok néven emlegetik őket. Rothadók, nyomik, löncsagyúak. Hívjuk mi csak járkálóknak. Érdekes, egyetlen embertől sem halottam még a zombi szót. Magányosan járom utam, a terep lepusztult, szerencsémre éppen járkálóktól mentes. A csapat, akikkel eddig eljutottam hátrahagytak, mivel nekem küldetésem van. Ők jobbra az elágazáson folytatják útjukat, én egyenesen a fő úton haladok tovább. Jobban szólva én hagyta hátra őket. A végcélom Connecticut. Azon a helyen vesztették életüket a legelső táborom tagjai. Beleérte a családomat. Pontosan emlékszem, a két kezemmel nyitottam rájuk tüzet. Később beláttam, feleslege a próbálkozásom, ezért beszorítottam őket egy kisebb helyiségbe, benzint locsoltam rájuk, majd az öngyújtómat feláldozva fordítottam hátat az égő kócerájnak. Nem éreztem helyén valónak, hogy olyanokká váljanak. Járkálókká. Kibaszás lett volna, chh miket beszélek? Az egész élet egy hatalmas nagy kibaszás! Esélyt sem kaptak tőlem, nem is kellett. Határozottan kijelenthetem, ezt a világot nem nekik szánták. Gyengék voltak és védtelenek. Nem bántam meg, nem is fogom! Az ő érdekükben sütöttem meg az agyukat, így később nem ébredtek fel. A századik kóborló után nem is számoltam mennyit öltem. Vértől mocskosan lököm be a régi hadi-bázisunk ajtaját. Az utolsó szál cigimet elszívom, ám nem nyomom el. Magamat is beterítem benzinnel, s a romokra lépve érintem ruhámhoz a Marlboro végét. Az anyag könnyedén lángra kap, lazán terülök hátra, várom a véget. Magamból kikelve ordítozok, nem hittem volna, hogy ennyire fájó, s egyben mámorító érzés lesz. Megváltás, ahogy lassacskán elhagyom ezt a tisztátalan világot, ahol ember-embert eszik.